Új sorozat indul. Mivel férfiak is nagy számban foglalatoskodnak a konyhában, nem hagyhatjuk ki őket. Bemutatjuk Nagy György András újságírót.
Ismerkedés a Bibliával
Már akkor gondolkodtam ezen a
riporton, amikor András bemutatott a Katolikus Rádióban. Most a
Reformáció Ünnepére készülve beszélgetünk életről, hitről.
Mindjárt az első kérdésem a nyakában lévő medálról szól.
-A HRSZ, annyit tesz, mint Hit,
Remény, Szeretet. A betűszó egy kicsi nemesfémből készült
pergamentekercsen
olvasható. (A
feleségemtől kaptam ajándékba)
-Ez tehát egyfajta arc poetica.
Hit, remény, szeretet. Hogyan jutott el idáig, hogy ezek az értékek
fontossá váltak?
-1967-ben születtem és Szolnokon
nőttem fel, a korszak egyik „legvonalasabb” városában. Szüleim
3 éves koromban elváltak, így édesanyám egyedül nevelt engem és
a 7 évvel idősebb nővéremet. A rendszer tette a magáét: nem
akart persze mindenáron kis kommunistát faragni belőlünk, de a
vallásos nevelés is jórészt hiányzott. Anyu azért időnként
mesélt a korábbi időkről (ő 1931-es), például a debreceni
Dócziról /református leánynevelő intézet/, ahova járt; hogy
miként csúfolódtak egymással ők meg a katolikus lányok; hogy
milyen jó tanár volt ez vagy amaz a lelkész, és hogy az egyikbe
szinte minden bakfis „szerelmes” volt.
Megtanított, mintegy mellékesen,
imádkozni, bár nem vitt templomba - illetve néha mégis: amikor
kirándultunk ide-oda, akkor mindig „beturistáskodtunk” egy-egy
istenházába.
A Szentírással komolyabban a
gimnáziumban, a 80-as évek elején ismerkedtem meg, egy „másként
gondolkodó” tanárnőm révén, aki egyébként nem vallásosként
– talán ma azt mondanák rá, hogy „liberális”- úgy
gondolta, hogy nem lehet az irodalmat anélkül oktatni, hogy ne
foglalkozzunk a Bibliával, mint kulturális alappal, s mint olyan
’szépirodalmi szöveggel’ amelyre sok-sok más költemény,
novella, regény épít, hivatkozik…
-A bibliaismeret akkor még
megmaradt csupán kultúrtörténeti érdekességként az életében?
- Lényegében igen. Ugyanakkor
mindig adódott valami: egy érzés, egy vers, egy szakmai feladat,
ami miatt ’fel kellett lapozni’. Ez volt az a hosszan tartó
állapot, amikor a tudásom már növekedett, de a hitem még nem
fakadt belőle.
Az egyemen aztán olyan
értelmiségivé kezdtem fejlődni, aki egy nem túl messzire kódorgó
bárány, csak épp a saját bárány mivoltával (no, meg annak
színével) nincs tisztában.
Ott, Debrecenben - a szüleim
gyökereihez visszatérve –ismertem azt is, milyen is az a
párkapcsolat, házasság, amelyből hiányzik a szükséges
"hatalmas harmadik", azaz Isten. Ahol nem működik a
háromszögelés, hogy a Teremtő felé haladva egymáshoz is egyre
közelebb kerülünk...
Útban a hívatás felé
- Milyen előzmények után
kezdett el komolyan foglalkozni az irodalommal?
-Útközben talált rám a hivatás
(jó ideig ezt gondoltam nagybetűs írásnak). Már kisiskolásként
jól fogalmaztam, majd a gimnázium diáklapjába készítettem
cikkeket, aztán azt az újságot szerkesztettem is- közben képzés,
gyakorlat a megyei napilapnál. Első jelentősebb keresményem is
egy laphoz kötődik, de nem úgy, mint szerző: nyári munkaként
utcai árus voltam, s bőszen „értékesítettem”. Mire a
felvételit be kellett adni, eldőlt, hogy újságíró szeretnék
lenni, s így választottam szakot.
Hallgatóként is újságoztam:
közéleti cikkektől a jegyzetekig mindenre volt lehetőség (s
persze versek és novellák). A szakmai gyakorlataimmal is a sajtót
vettem célba. Mivel megszületett első gyermekem - miközben az
apaságról valójában igen keveset tudtam - munkát is így
kerestem és meg is találtam: a Magyar Rádió Debreceni Körzeti
Szerkesztőségében. Bejártam itt is minden lépcsőfokot, s
műfajt. Egy egykori humorista- és akkor épp baptista - kollégám
mutatta meg, hogy aki vallásos, az nem mind ’savanyúuborka’.
-Milyen műfajokban próbálta még
ki magát? Kedvenc verse, amit írt?
-Egyetemistaként szinte mindenre
bátorságot éreztem:
líra, rövidpróza,
jelenetek, halovány drámakísérletek
– a paródiától kezdve (a
humor amúgy közel áll hozzám), a rádiós tömörségű
történeteken át, a balladai hangvételű művekig. Akkoriban
társaimmal két antológiát is kiadtunk, irodalmi kávéházat
szerveztünk… Saját verset választani nehéz feladat- végül az
évszakhoz igazodó aktualitás döntött:
Őszből
a télbe
Avarrá
omlik a lomb
Rozsda
veri a zöldet
Halovány
égi korong
Fényei
elkenődnek
Szitál
belém a szürke
Csontjaimat
porlasztva
Lesz-e
még anyaszülte
Eljövendő
tavaszra?
Szememben
tanyát a köd
Mért
üt űzve az álmot?
Fakuló
lelkem mögött
Jaj
így senkit se látok
Hűvös
esők árnyékán
Minden
üressé szárad
Hervadozva
és némán
Várja
a föld a választ
Mért
lesz az éj még mélyebb
Fekete
hótemető
Ha
születni kell a fénynek?
Teremtett
teremthető
Dércsípte
fonnyadt szívvel
Vágyva
remélek mégis
Ahol
ígéret ível
Megremeghet
az ég is
Felszegezve
az élet
Örökös
körforgáson
Másnak
még végítélet
Nekem
már a Karácsony.
Bibliaismeretből hit
-Hogyan lett a bibliaismeretből
hit? Vagy más oldalról került Isten közelébe?
-A rádió hozta el a találkozást
mostani házastársammal, s vele kezdtem rendszeresen
istentiszteletre járni. Ott ültem vele a templomban, amikor mintha
valaki átölelte volna a lelkemet, így közölve: most jó úton
jársz.
Azóta folyamatosan érzem a
vezetést – akkor is, ha épp nehézségek és buktatók jönnek.
Akkor is, ha az események szakmai terelőútra visznek, mert a
vargabetűnek, meg a pálya rövid elhagyásának is lesz értelme.
Akkor is, amikor visszahívnak, de már más területre, s talán ez
okból is lendületet kapnak a „saját alkotások”. Isten, Aki az
életem irányát megszabja, ad feladatot is, hogy a nagyobb
családért, a közösségért tehessek: presbiterként,
egyházközségi újságot szerkesztve, megyei főjegyzőként,
alapítványi elnökként. Bízom benne, hogy hozzájárulhattam
ahhoz is, hogy a zuglói gyülekezet (ahol igazi otthonra találtunk)
még az olyan nehézségekből, veszteségekből is épülhetett,
mint a Covid-időszak, vagy a minket építő lelkésznőnk
elvesztése, akit 45 évesen szólított magához Teremtője.
Arra kell figyelnem, hogy a „kis
családra” is jusson minőségi idő, a 2010-es Andris, és a
2014-es Julcsi saját gyermeki módjukon jelzik, ha „apahiányt”
tapasztalnak.
A reformáció mint
finomhangolás
-Reformáció ünnepére
készülünk. Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517-ben ezen a
napon tűzte kis híres tételeit a Wittenbergi vártemplom falára
azzal a céllal, hogy megújuljon az egyház. Az ő követői lettek
az evangélikusok, mégis mi, reformátusok is ezen a napon
ünnepelünk. Mit gondol erről?
-Jézusnak elrendelt történelmi
időpontban kellett megszületnie, megünneplésének naptári dátuma
viszont közösségi egyezmény eredménye, amit befolyásoltak a
létező más hasonló alkalmak (ilyen hatás sok korban és esetben
megmutatkozott: legyen szó pogány, zsidó, vagy – később már –
keresztény ünnepekről).
Luther „akciójánál” sem az
az igazi kérdés, hogy a történészek épp mit mondanak róla:
mikor, mi és hogyan történt. Még csak nem is a nevezetes
búcsúcédulák jelentik a lényeget, vagy, hogy a 95 tétel egyes
pontjai mit tartalmaznak. A szellemiség a fontos: a kezdeményezés
valójában közös gondolkodásra hívott az egyházról
(természetesen nem csak az anyagban megjelenő intézményt értve
ez alatt), hogy az valóban „dicsőséges” lehessen. Megtegye
azt, amit a történelem során már sokszor sikerre vitt, hogy az
emberi közreműködés miatt kialakult hibáit orvosolja.
A reform nem forradalmi változást,
hanem finomhangolást jelent. Hogy az eredeti szándékkal
ellentétben a belső, termékeny párbeszéd, a humanista viták
helyett ebből sok szinten zajló háborúság és szakadás lett,
azt világi hatás okozta. Az a fajta beavatkozás, ami ellen már
protestálni kellett. Ám ezt is lehetett túlzásba vinni; mint
ahogy a visszatérés az alapokhoz szülhetett akár
fundamentalizmust is. Nem hiába szól úgy a régi mondás, hogy a
mérték az érték!
Valójában az Alapítóra, Jézus Krisztusra kell
figyelnünk, aki képes a mi életünk megreformálására, hogy
régiből új emberré váljunk. Igen, ez egy mindenkor jelenidejű
folyamat – még akkor is, ha nyilvánvalóan van kezdete – mert
állandó kontrollt, folytonos odafigyelést: Istenre, magunkra és
egymásra irányulást igényel.
A testté lett Ige segít minket
abban, hogy a lelkiségben valóban testvérekké legyünk, hogy túl
tudjunk lépni világi indulatainkon - és belőlünk, tagjaiból
épüljön fel az az egyház, mely aztán kivetítheti a világra a
békességteremtő erőt (a gyengeség erejét), a szeretetet.
Ismerkedés a fakanállal |
Grillezés közben |
-A Katolikus Rádióban az Édesanyám főztje rovat egyik szerkesztője.
Hogyan kezdődött az ismeretsége a fakanállal?
- Bár enyhén
elkényeztetett fiú voltam, eleve sokat segítettem anyunak a
konyhában. (Különösen miután nővérem korán férjhez ment).
Akkoriban még vágtak otthon tyúkot az emberek, s én rendszeresen
a láb felőli részt kaptam… de ez nem tántorított el attól,
hogy benne legyek a főzésben-sütésben, mert a végeredmény
számított: például a csodálatos húsleves.
Anyu persze nyaranta is dolgozott,
hétvégén előre elkészítette a következő heti menümet, de
bizony bármennyire is szerettem például a pörköltjét, a második
nap már azon törtem a fejem, mivel tudnám feldobni. A májkrémes
változatra nem feltétlenül vagyok büszke; ám jóval később
örömmel konstatáltam, hogy több fogásban is találkozik
valamilyen húsféleség és a tényleges savanyú uborka.
„Főzök, amikor csak
lehet!”
-Nagyon
hasonlóan indult az én karrierem is a konyhában. Mivel egyke
vagyok, nálunk nem is jöhetett volna szóba nővér. Mik a kedvenc
ételei? Általában milyen gyakran főz? Ki az úr a konyhában?
Kaphatnánk egy receptet?
-
A már említett lassan gyöngyöző, tükörtisztaságú tyúkleves
még mindig vezet (benne „lábától a tarajáig” minden). De a
jó gulyástól kezdve a keleti ízeken át, a nehezebb és könnyebb
ragukig, a krémlevestől a túrós csuszáig széles a paletta.
Nálunk senki sem válogatós egyszerűen a finomat szeretjük!
Főzök, amikor csak lehet! Az ételkészítés számomra több, mint
az „enni kell” szükséglete: ez is egy alkotói folyamat, aminek
eredményét meg lehet osztani másokkal, örömet okozva. A
családban és a konyhában is megoszlanak a terhek és a szerepek:
bizonyos ünnepeken az apósom készíti a halpaprikást bográcsban,
a sós és édes süteményekben a feleségem jeleskedik, a hétköznapi
vacsorákat hol egyikünk, hol másikunk „dobja össze”, de a
hétvégéket szeretem magamnak megtartani. Ha van rá idő, akkor a
gyerekeket is bevonva „nemzetek konyháját” játsszuk.
Kiválasztunk egy-egy talán kevésbé ismert magyar receptet, vagy
egy szomszédos népét, vagy egy távolabbiét- összeállítjuk és
„kivitelezzük” a menüt.
A
recept – nálam szilveszteri fogás – olasz eredetű (de ez már
az adaptált verzió): A kicsontozott, beirdalt (szükség esetén
formázott) malaccsászár bőrös felét zsírral kenem meg, a húsos
részt fehérborral locsolom. Pihentetem egy ideig. A belsejét
megsózom. Rozmaringlevél, kakukkfű, szurokfű (azaz oregánó) az
alap, illik bele még a zsálya, és az édeskömény zöldje
(legjobb előtte összekeverni a fűszereket kevés olívaolajjal,
majd úgy felvinni). Még pihentethető a hűtőben (vagy télvíz
lévén az erkélyen). Hosszában feltekerem (rögzítésre én nem
szeretem a zsineget, ezért tűt alkalmazok): a formázásnál lesett
és előpácolt húsdarabok is felhasználhatók itt! Mellé a
megfelelően felvágott sárgarépa, paszternák, angolzeller,
édesköménygumó, lilahagyma, és édesburgonya kerül - kis borral
meglocsolva, épphogy megsózva. Alufólia alatt, 180 fokon sütöm
(minden kilóra 1 és negyed órát számolva). A végén – a
takarást eltávolítva – grillezem. Fél óra elteltével szépen
szeletelhető. Ha valakinek van ideje az a velesült zöldségekből
készíthet mártást is.
Üzenet
az olvasóknak
-Mára
már elhalványultak a felekezeti villongások. Az elvilágiasodás
egymáshoz terel bennünket. Ön református presbiterként dolgozik
a katolikus rádióban. Ez az igazi ökumené. Milyen üzenete lenne
erről az olvasóknak?
-
Missziónk- amely pontosan ugyanaz, amit az első apostolok kaptak
küldetésül – valójában nem felekezetre szól. Személyes
elhívás, hogy mi is elhívók legyünk- gyarapítva egy olyan
népet, amely Krisztusban alkot új egységet. Emberi ésszel
felfoghatatlan, de mégis lehetséges, hogy különbözőségeink
egyszerre megmaradjanak és feloldódjanak. Az ökumené nem törekvés
az egyhangúságra, hanem az összhang képessége.
Két
– nem véletlenül, most nagyon is aktuális gondolatot
választottam annak érzékeltetésére: mi az, ami valóban
összeköt, vagy elválaszt. Az egyik II. János Pálé, azé a
pápáé, aki hatalom üldözötteit Jézus szavával üdvözölte:
„Ne féljetek!” Az ő felhívása egyben kemény feladat is:
„Bocsáss meg, és békességre lelsz”
A másik pedig Balog
Zoltán püspökünk békéért elmondott imája: „Adj bátorságot
nevén nevezni a bűnt, elítélni a gonoszt, szót emelni a
szegényekért! Te a béke fejedelme vagy. Fogd le azok kezét, akik
háborúznak! Ne engedd igazolni a háborút, az erőszakot vélt
vagy valós sérelmekkel, nemzeti vagy egyházi érdekekkel! Állj a
szenvedők, az áldozatok mellett, bármelyik oldalon áldozták fel
őket! Urunk, irgalmazz nekünk, a nemzeteknek, a világnak!”
-Köszönöm a
beszélgetést.
…........
Nagy György András
-újságíró, szerkesztő,
író,
-református presbiter,
-nős, három gyermek
édesapja