Befolyásos férfiak a konyhában. Nagy György András

Új sorozat indul. Mivel férfiak is nagy számban foglalatoskodnak a konyhában, nem hagyhatjuk ki őket. Bemutatjuk Nagy György András újságírót.

Ismerkedés a Bibliával

Már akkor gondolkodtam ezen a riporton, amikor András bemutatott a Katolikus Rádióban. Most a Reformáció Ünnepére készülve beszélgetünk életről, hitről. Mindjárt az első kérdésem a nyakában lévő medálról szól.

-A HRSZ, annyit tesz, mint Hit, Remény, Szeretet. A betűszó egy kicsi nemesfémből készült pergamentekercsen olvasható. (A feleségemtől kaptam ajándékba)

-Ez tehát egyfajta arc poetica. Hit, remény, szeretet. Hogyan jutott el idáig, hogy ezek az értékek fontossá váltak?

-1967-ben születtem és Szolnokon nőttem fel, a korszak egyik „legvonalasabb” városában. Szüleim 3 éves koromban elváltak, így édesanyám egyedül nevelt engem és a 7 évvel idősebb nővéremet. A rendszer tette a magáét: nem akart persze mindenáron kis kommunistát faragni belőlünk, de a vallásos nevelés is jórészt hiányzott. Anyu azért időnként mesélt a korábbi időkről (ő 1931-es), például a debreceni Dócziról /református leánynevelő intézet/, ahova járt; hogy miként csúfolódtak egymással ők meg a katolikus lányok; hogy milyen jó tanár volt ez vagy amaz a lelkész, és hogy az egyikbe szinte minden bakfis „szerelmes” volt.

Megtanított, mintegy mellékesen, imádkozni, bár nem vitt templomba - illetve néha mégis: amikor kirándultunk ide-oda, akkor mindig „beturistáskodtunk” egy-egy istenházába.

A Szentírással komolyabban a gimnáziumban, a 80-as évek elején ismerkedtem meg, egy „másként gondolkodó” tanárnőm révén, aki egyébként nem vallásosként – talán ma azt mondanák rá, hogy „liberális”- úgy gondolta, hogy nem lehet az irodalmat anélkül oktatni, hogy ne foglalkozzunk a Bibliával, mint kulturális alappal, s mint olyan ’szépirodalmi szöveggel’ amelyre sok-sok más költemény, novella, regény épít, hivatkozik…

-A bibliaismeret akkor még megmaradt csupán kultúrtörténeti érdekességként az életében?

- Lényegében igen. Ugyanakkor mindig adódott valami: egy érzés, egy vers, egy szakmai feladat, ami miatt ’fel kellett lapozni’. Ez volt az a hosszan tartó állapot, amikor a tudásom már növekedett, de a hitem még nem fakadt belőle.

Az egyemen aztán olyan értelmiségivé kezdtem fejlődni, aki egy nem túl messzire kódorgó bárány, csak épp a saját bárány mivoltával (no, meg annak színével) nincs tisztában.

Ott, Debrecenben - a szüleim gyökereihez visszatérve –ismertem azt is, milyen is az a párkapcsolat, házasság, amelyből hiányzik a szükséges "hatalmas harmadik", azaz Isten. Ahol nem működik a háromszögelés, hogy a Teremtő felé haladva egymáshoz is egyre közelebb kerülünk...

Útban a hívatás felé

- Milyen előzmények után kezdett el komolyan foglalkozni az irodalommal?

-Útközben talált rám a hivatás (jó ideig ezt gondoltam nagybetűs írásnak). Már kisiskolásként jól fogalmaztam, majd a gimnázium diáklapjába készítettem cikkeket, aztán azt az újságot szerkesztettem is- közben képzés, gyakorlat a megyei napilapnál. Első jelentősebb keresményem is egy laphoz kötődik, de nem úgy, mint szerző: nyári munkaként utcai árus voltam, s bőszen „értékesítettem”. Mire a felvételit be kellett adni, eldőlt, hogy újságíró szeretnék lenni, s így választottam szakot.

Hallgatóként is újságoztam: közéleti cikkektől a jegyzetekig mindenre volt lehetőség (s persze versek és novellák). A szakmai gyakorlataimmal is a sajtót vettem célba. Mivel megszületett első gyermekem - miközben az apaságról valójában igen keveset tudtam - munkát is így kerestem és meg is találtam: a Magyar Rádió Debreceni Körzeti Szerkesztőségében. Bejártam itt is minden lépcsőfokot, s műfajt. Egy egykori humorista- és akkor épp baptista - kollégám mutatta meg, hogy aki vallásos, az nem mind ’savanyúuborka’.

-Milyen műfajokban próbálta még ki magát? Kedvenc verse, amit írt?

-Egyetemistaként szinte mindenre bátorságot éreztem:

líra, rövidpróza, jelenetek, halovány drámakísérletek

– a paródiától kezdve (a humor amúgy közel áll hozzám), a rádiós tömörségű történeteken át, a balladai hangvételű művekig. Akkoriban társaimmal két antológiát is kiadtunk, irodalmi kávéházat szerveztünk… Saját verset választani nehéz feladat- végül az évszakhoz igazodó aktualitás döntött:

Őszből a télbe

Avarrá omlik a lomb

Rozsda veri a zöldet

Halovány égi korong

Fényei elkenődnek

Szitál belém a szürke

Csontjaimat porlasztva

Lesz-e még anyaszülte

Eljövendő tavaszra?

Szememben tanyát a köd

Mért üt űzve az álmot?

Fakuló lelkem mögött

Jaj így senkit se látok

Hűvös esők árnyékán

Minden üressé szárad

Hervadozva és némán

Várja a föld a választ

Mért lesz az éj még mélyebb

Fekete hótemető

Ha születni kell a fénynek?

Teremtett teremthető

Dércsípte fonnyadt szívvel

Vágyva remélek mégis

Ahol ígéret ível

Megremeghet az ég is

Felszegezve az élet

Örökös körforgáson

Másnak még végítélet

Nekem már a Karácsony.

Bibliaismeretből hit

-Hogyan lett a bibliaismeretből hit? Vagy más oldalról került Isten közelébe?

-A rádió hozta el a találkozást mostani házastársammal, s vele kezdtem rendszeresen istentiszteletre járni. Ott ültem vele a templomban, amikor mintha valaki átölelte volna a lelkemet, így közölve: most jó úton jársz.

Azóta folyamatosan érzem a vezetést – akkor is, ha épp nehézségek és buktatók jönnek. Akkor is, ha az események szakmai terelőútra visznek, mert a vargabetűnek, meg a pálya rövid elhagyásának is lesz értelme. Akkor is, amikor visszahívnak, de már más területre, s talán ez okból is lendületet kapnak a „saját alkotások”. Isten, Aki az életem irányát megszabja, ad feladatot is, hogy a nagyobb családért, a közösségért tehessek: presbiterként, egyházközségi újságot szerkesztve, megyei főjegyzőként, alapítványi elnökként. Bízom benne, hogy hozzájárulhattam ahhoz is, hogy a zuglói gyülekezet (ahol igazi otthonra találtunk) még az olyan nehézségekből, veszteségekből is épülhetett, mint a Covid-időszak, vagy a minket építő lelkésznőnk elvesztése, akit 45 évesen szólított magához Teremtője.

Arra kell figyelnem, hogy a „kis családra” is jusson minőségi idő, a 2010-es Andris, és a 2014-es Julcsi saját gyermeki módjukon jelzik, ha „apahiányt” tapasztalnak.

A reformáció mint finomhangolás

-Reformáció ünnepére készülünk. Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517-ben ezen a napon tűzte kis híres tételeit a Wittenbergi vártemplom falára azzal a céllal, hogy megújuljon az egyház. Az ő követői lettek az evangélikusok, mégis mi, reformátusok is ezen a napon ünnepelünk. Mit gondol erről?

-Jézusnak elrendelt történelmi időpontban kellett megszületnie, megünneplésének naptári dátuma viszont közösségi egyezmény eredménye, amit befolyásoltak a létező más hasonló alkalmak (ilyen hatás sok korban és esetben megmutatkozott: legyen szó pogány, zsidó, vagy – később már – keresztény ünnepekről).

Luther „akciójánál” sem az az igazi kérdés, hogy a történészek épp mit mondanak róla: mikor, mi és hogyan történt. Még csak nem is a nevezetes búcsúcédulák jelentik a lényeget, vagy, hogy a 95 tétel egyes pontjai mit tartalmaznak. A szellemiség a fontos: a kezdeményezés valójában közös gondolkodásra hívott az egyházról (természetesen nem csak az anyagban megjelenő intézményt értve ez alatt), hogy az valóban „dicsőséges” lehessen. Megtegye azt, amit a történelem során már sokszor sikerre vitt, hogy az emberi közreműködés miatt kialakult hibáit orvosolja.

A reform nem forradalmi változást, hanem finomhangolást jelent. Hogy az eredeti szándékkal ellentétben a belső, termékeny párbeszéd, a humanista viták helyett ebből sok szinten zajló háborúság és szakadás lett, azt világi hatás okozta. Az a fajta beavatkozás, ami ellen már protestálni kellett. Ám ezt is lehetett túlzásba vinni; mint ahogy a visszatérés az alapokhoz szülhetett akár fundamentalizmust is. Nem hiába szól úgy a régi mondás, hogy a mérték az érték!

Valójában az Alapítóra, Jézus Krisztusra kell figyelnünk, aki képes a mi életünk megreformálására, hogy régiből új emberré váljunk. Igen, ez egy mindenkor jelenidejű folyamat – még akkor is, ha nyilvánvalóan van kezdete – mert állandó kontrollt, folytonos odafigyelést: Istenre, magunkra és egymásra irányulást igényel.

A testté lett Ige segít minket abban, hogy a lelkiségben valóban testvérekké legyünk, hogy túl tudjunk lépni világi indulatainkon - és belőlünk, tagjaiból épüljön fel az az egyház, mely aztán kivetítheti a világra a békességteremtő erőt (a gyengeség erejét), a szeretetet.

Ismerkedés a fakanállal

Grillezés közben

-A Katolikus Rádióban az Édesanyám főztje rovat egyik szerkesztője. Hogyan kezdődött az ismeretsége a fakanállal?

- Bár enyhén elkényeztetett fiú voltam, eleve sokat segítettem anyunak a konyhában. (Különösen miután nővérem korán férjhez ment). Akkoriban még vágtak otthon tyúkot az emberek, s én rendszeresen a láb felőli részt kaptam… de ez nem tántorított el attól, hogy benne legyek a főzésben-sütésben, mert a végeredmény számított: például a csodálatos húsleves.

Anyu persze nyaranta is dolgozott, hétvégén előre elkészítette a következő heti menümet, de bizony bármennyire is szerettem például a pörköltjét, a második nap már azon törtem a fejem, mivel tudnám feldobni. A májkrémes változatra nem feltétlenül vagyok büszke; ám jóval később örömmel konstatáltam, hogy több fogásban is találkozik valamilyen húsféleség és a tényleges savanyú uborka.

„Főzök, amikor csak lehet!”

-Nagyon hasonlóan indult az én karrierem is a konyhában. Mivel egyke vagyok, nálunk nem is jöhetett volna szóba nővér. Mik a kedvenc ételei? Általában milyen gyakran főz? Ki az úr a konyhában? Kaphatnánk egy receptet?

- A már említett lassan gyöngyöző, tükörtisztaságú tyúkleves még mindig vezet (benne „lábától a tarajáig” minden). De a jó gulyástól kezdve a keleti ízeken át, a nehezebb és könnyebb ragukig, a krémlevestől a túrós csuszáig széles a paletta. Nálunk senki sem válogatós egyszerűen a finomat szeretjük! Főzök, amikor csak lehet! Az ételkészítés számomra több, mint az „enni kell” szükséglete: ez is egy alkotói folyamat, aminek eredményét meg lehet osztani másokkal, örömet okozva. A családban és a konyhában is megoszlanak a terhek és a szerepek: bizonyos ünnepeken az apósom készíti a halpaprikást bográcsban, a sós és édes süteményekben a feleségem jeleskedik, a hétköznapi vacsorákat hol egyikünk, hol másikunk „dobja össze”, de a hétvégéket szeretem magamnak megtartani. Ha van rá idő, akkor a gyerekeket is bevonva „nemzetek konyháját” játsszuk. Kiválasztunk egy-egy talán kevésbé ismert magyar receptet, vagy egy szomszédos népét, vagy egy távolabbiét- összeállítjuk és „kivitelezzük” a menüt.

A recept – nálam szilveszteri fogás – olasz eredetű (de ez már az adaptált verzió): A kicsontozott, beirdalt (szükség esetén formázott) malaccsászár bőrös felét zsírral kenem meg, a húsos részt fehérborral locsolom. Pihentetem egy ideig. A belsejét megsózom. Rozmaringlevél, kakukkfű, szurokfű (azaz oregánó) az alap, illik bele még a zsálya, és az édeskömény zöldje (legjobb előtte összekeverni a fűszereket kevés olívaolajjal, majd úgy felvinni). Még pihentethető a hűtőben (vagy télvíz lévén az erkélyen). Hosszában feltekerem (rögzítésre én nem szeretem a zsineget, ezért tűt alkalmazok): a formázásnál lesett és előpácolt húsdarabok is felhasználhatók itt! Mellé a megfelelően felvágott sárgarépa, paszternák, angolzeller, édesköménygumó, lilahagyma, és édesburgonya kerül - kis borral meglocsolva, épphogy megsózva. Alufólia alatt, 180 fokon sütöm (minden kilóra 1 és negyed órát számolva). A végén – a takarást eltávolítva – grillezem. Fél óra elteltével szépen szeletelhető. Ha valakinek van ideje az a velesült zöldségekből készíthet mártást is.

Üzenet az olvasóknak

-Mára már elhalványultak a felekezeti villongások. Az elvilágiasodás egymáshoz terel bennünket. Ön református presbiterként dolgozik a katolikus rádióban. Ez az igazi ökumené. Milyen üzenete lenne erről az olvasóknak?
- Missziónk- amely pontosan ugyanaz, amit az első apostolok kaptak küldetésül – valójában nem felekezetre szól. Személyes elhívás, hogy mi is elhívók legyünk- gyarapítva egy olyan népet, amely Krisztusban alkot új egységet. Emberi ésszel felfoghatatlan, de mégis lehetséges, hogy különbözőségeink egyszerre megmaradjanak és feloldódjanak. Az ökumené nem törekvés az egyhangúságra, hanem az összhang képessége.

Két – nem véletlenül, most nagyon is aktuális gondolatot választottam annak érzékeltetésére: mi az, ami valóban összeköt, vagy elválaszt. Az egyik II. János Pálé, azé a pápáé, aki hatalom üldözötteit Jézus szavával üdvözölte: „Ne féljetek!” Az ő felhívása egyben kemény feladat is: „Bocsáss meg, és békességre lelsz”

A másik pedig Balog Zoltán püspökünk békéért elmondott imája: „Adj bátorságot nevén nevezni a bűnt, elítélni a gonoszt, szót emelni a szegényekért! Te a béke fejedelme vagy. Fogd le azok kezét, akik háborúznak! Ne engedd igazolni a háborút, az erőszakot vélt vagy valós sérelmekkel, nemzeti vagy egyházi érdekekkel! Állj a szenvedők, az áldozatok mellett, bármelyik oldalon áldozták fel őket! Urunk, irgalmazz nekünk, a nemzeteknek, a világnak!”

-Köszönöm a beszélgetést.

…........

Nagy György András

-újságíró, szerkesztő, író,

-református presbiter,

-nős, három gyermek édesapja