Öreglebbencs

Valójában nem is ezt a képet kellett volna feltennem, hanem a csigatészta képeit. Szomorú hírem van ugyanis. Meghalt anyósom, a csigakészítő. Egy hat évvel ezelőtti bejegyzésben írok róla, amikor még elég erős volt ahhoz, hogy tésztát gyúrjon. Aztán fokozatosan elhagyta az ereje. 5 évvel ezelőtt magunkhoz vettük a sógornőm meg én. Felváltva tölti az évet hol nálunk, hol náluk. Sokáig csigázott még, de már több mint egy éve nincs hozzá ereje. Sokat aludt, tévézett. Minden este leültem mellé, kicsit elbeszélgettünk, felolvastam neki egy imádságos könyvből és imádkoztunk. Nem voltak fájdalmai, de már alig evett. Néha turmixoltam neki a leveseket. A telet mindig a lányánál töltötte, ott is aludt el szép csendesen. Amikor 3 hete rosszul lett, összeszaladt majdnem a teljes család. Körbeálltuk: 2 gyereke, 9 unokája, 8 dédunokája. Még tudatánál volt. Szépen el tudtunk tőle búcsúzni. A temetés napján nagyon szép volt a napi ige a bibliaolvasó kalauzban: ..."megvigasztaljak minden gyászolót, hamu helyett koszorút adjak nekik, dicséret palástját a csüggedt lélek helyett..." (Ézsaiás 61.)

Az öreglebbencs a kedvencei közé tartozott amíg meg tudta enni. Így főzik a szülőfalujában, én is tőle tanultam. Ezzel a két bejegyzéssel rá emlékezem.

Hozzávalók:

25 dkg lebbencstészta

fél kg krumpli

3 szelet füstölt szalonna

száraz kolbász

1 nagy hagyma felkockázva

1 evőkanál őrölt piros paprika

só, bors (csöves erős paprika)

Elkészítés:
A szalonnát kis kockákra vágjuk, és kiolvasztjuk a zsírját. Ha könnyebbre akarjuk készíteni, akkor olajra cseréljük, de én hagytam a zsíron. A tésztát kis darabokra törjük, és lassan megpirítjuk rajta. Közben beledobjuk a karikára vágott kolbászt is, majd kicsit félre húzzuk a lábos alján, helyet készítünk a hagymának, és megdinszteljük benne. Rászórjuk a piros paprikát, a kis kockára vágott krumplit, felöntjük vízzel, sózzuk, borsozzuk, és lassú tűzön puhára főzzük. Nehéz étel, különösen a zsíros változat, ezért öhönnek is hívják, mert ha jól belaktál belőle, akkor csak annyit tudsz mondani, hogy öhön. Viszont sok savanyúsággal kell fogyasztani, ami azért oldja a feszültséget.  Legjobb hozzá a vizes uborka vagy nyáron a kovászos.

Bibliás elmékedés:
Az almával borított sertésborda recept után található néhány gondolat gyász esetére.

Almával borított sertésborda Rendhagyó Blogkóstolóra

Márti írt ki egy rendhagyó blogkóstolót.  Gasztropajti emlékére főzünk, aki 2016. december 15-e óta már nincs közöttünk. Én nem ismertem, valahogy elkerülte a figyelmemet a blogja, de most, hogy olvasgatom, nagyon sajnálom, hogy nem találkoztam az írásaival előbb. Kifejezetten kellemes a stílusa, és a receptjei is tetszenek. Ez úton szeretném kifejezni őszinte együttérzésemet a feleségének. 
Az Almával borított sertésbordát készítettem el, fantasztikus volt. Csak ajánlani tudom. Követtem a receptet, csak annyiban tértem el, hogy négy szelet húst készítettem ugyan, de az összes öntettel. A tálban 8 szelet hús van, először arra gondoltam, hogy másnap is ezt eszünk, de inkább félretettem.

"Gyógyulás gyászoló szíveknek " címmel a Lydia magazin egyik lapszámában segítséget találtam a gyászolók vigasztalódásához. "Ha elveszítjük azt, akit szerettünk vagy egyéb veszteség ér: válás, munkanélküliség, egészségünk megromlása -, lelkünk gyógyulásáig utunk a gyászon keresztül vezet. A gyász fájdalommal jár, nincs egyszerűbb módja veszteségünk feldolgozásának, A gyászoló embernek el kell végeznie a gyászmunkát." 

Ebben a következő lépések segítenek:

1. Fogadjuk el a veszteséget! 
 ...A gyógyulás csak azután indul meg, ha elfogadjuk a veszteséget. Ha megpróbálunk úgy tenni, mintha mi sem  történt volna, ezzel akadályozzuk Isten gyógyító munkáját....

2. Engedjük, hogy a veszteség fájjon! 

Ha mély fájdalom ér valakit, sok ember megpróbálja elfojtani az érzelmeit. Elzárkóznak a fájdalom elől, és úgy beszélnek róla, mintha nem is velük történt volna...De ha az illetőt nem járja át a fájdalom, Isten nem tudja őt gyökeresen meggyógyítani.
3. Mondjunk le a keserűségről! 
Ha veszteség ér valakit, gyakran meg kell harcolnia a keserűséggel, amit az iránt érez, akit a veszteségért hibáztat.
4. Őrizzük meg belső békességünket! 

Az ember akkor végezte el a gyászmunkát, ha bánatáról úgy tud beszélni, hogy már nem uralkodnak el rajta heves érzelmek... Nem kell kínosan kerülnünk a témát. Ha az ember fél attól, hogy a bánata okáról beszéljen, ez azt jelzi, hogy még nem birkózott meg teljesen a fájdalmával... Ha az ember eleve elnyomja a könnyeit, azzal csak tagadja a veszteséget. De ha utat enged a könnyeinek, a fájdalmának, akkor eljut odáig, hogy veszteségéről könnyek és szívszaggató fájdalom nélkül is tud beszélni. Aki ezt tapasztalja, az közeledik a gyászmunka végéhez...

5. Forduljunk a jövő felé! A veszteség és a gyász mély nyomot hagy az ember életében... Az átmeneti időszakban talán gyámoltalannak érezzük magunkat, de isten szeretete és kegyelme átsegít bennünket a változásokon. Mindezt nehezen hisszük el akkor, ha a büntető Istent képét hordozzuk magunkban....De ha megértjük, hogy Isten velünk van a veszteség idején, osztozik bánatunkban és kegyelemmel ajándékoz meg - akkor remény ébred bennünk, hogy van jövőnk a fájdalmon és gyászon túl is. 

Ön most élete mélypontján van? Súlyos veszteség miatt szenved? Akkor nyissa ki szívét Jézus Krisztusnak, és engedje közel élete fájdalmas pontjához. Ő erőt tud adni, hogy elfogadja a veszteséget. Segít, hogy utat engedjen a fájdalmának, és megszabadítja a keserűségtől. Talán most még nem látja, de nemsokára újra fölragyog a nap az egén." 

(Dr. Richard D. Dobbins pszicológus)