Túrópite

 

Már van két túrópite a blogon itt és itt, de azok rendes túrópiték, nem ilyen kis csöpögős, giccses valamik. Ugyanis kifelejtettem a tésztából a lisztet, keményítőt, zabpelyhet vagy bármit, ami beszívta volna a nedvességet. Viszont olyan finom lett, hogy ez a kis hiba semmit nem rontott az élvezeti értékéből, és így legalább férjem is büntetlenül ehette, mert semmit sem kell számolni benne. Egyébként se nagyon számolunk semmit. Amikor kiderült a cukra, akkor leméregettük a hozzávalókat egy darabig, aztán csak megbecsültük a szénhidráttartalmú összetevőket. Sikerült a két gyógyszert félretennie, és fogyott 13 kg-t. Sajnos néhány visszatért azóta, pedig sok fizikai munkát végez, mert felújítja kis hétvégi házunkat. Segítenek a gyerekek is persze, sőt én is. Van, amit kifejezetten élvezek. A kerítés farészét például teljes egészében ő tervezte és szabta. Én pedig nagyon élveztem az égetést, amivel újabban tartósítják a faanyagot. Kell kezelni Xilamonnal, Xiladekorral is, de előtte a malacperzselővel átmegyünk rajta. Gyönyörű lesz. Na, szóval ezt a sütit büntetlenül eheti. Meg is érdemli, annyit dolgozik. 

Hozzávalók:

50 dkg túró

3 tojás

35 g 1:4 édesítő vagy négyszer ennyi cukor

3 evőkanál tejföl

1 teáskanál vaníliaaroma

1 csomag reszelt citromhéj

Elkészítés:

A fehérjét kemény habbá verjük. A többi hozzávalót jól összedolgozzuk, majd beleforgatjuk a habot is. Egy 18 cm-es kerek tortaformát kivajazunk, beleöntjük a túrós anyagot. A sütőt 200 fokra előmelegítjük, beletesszük, 10 perc után 180 fokra mérsékeljük a hőfokot. Tűpróbáig sütjük. Kb 1 óra. A sütőben hagyjuk kihűlni, hátha nem esik össze.  Ilyen volt a sütés végén, de jól összeesett. 

Ma van Radnóti Miklós születésnapja. Kedvenc versem tőle nagyon is aktuális:

Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944