Békebeli zöldségleves és csirkegulyás

 

Nem tudom, hogy más is úgy van-e vele, hogy néha rácsodálkozik, hogy bizonyos étel receptje még nem szerepel a blogban? Zöldségleves már van ugyan, de az anyósom-féle, az viszont, amit anyukám tanított, még csak most kerül fel. Már a csurgatott tésztánál írtam, hogy 12 éves korom óta főzök. Először a zöldségleveseket tanultam meg. A legtöbbet egyforma alappal kezdtük. Aztán attól függően, hogy karalábé-, karfiol-, vagy zöldborsóleves készült, azt tettük a levesbe. Kicsit azért változott az idénynek megfelelően, mert például télen nem került bele paprika, paradicsom. A zöldséglevesbe aztán más is került néha, például túrós táska, kötött tészta vagy éppen maradék pörkölt, amitől a hangzatos csirkegulyás nevet kapta. Ezt viszont már anyósomtól vettem át. 

Hozzávalók:

1 hagyma

2 répa

1 petrezselyemgyökér

2 krumpli

1 szelet zellergumó

fél paradicsom

fél paprika

3 karfiolrózsa

1 evőkanál zsír

őrölt piros paprika

só

szemes bors

száraz tészta.

zellerlevél

(egy csokor petrezselyemlevél)

Elkészítés: A hagymát felkockázzuk, és a zsíron megfonnyasztjuk. Lehúzzuk a tűzről, és beleszórjuk a piros paprikát. Felengedjük másfél liter vízzel. A zöldségeket meghámozzuk, a répát, petrezselymet karikára vágjuk. A levesbe dobjuk. Hozzáadjuk a sót, borsot. Felforraljuk, majd lassú tűzön főzzük tovább. Amikor elkezdenek puhulni, akkor következik a kockára vágott krumpli és a többi zöldség. A legvégén, az utolsó forrásába, ahogy anyu mondta, a petrezselyemlevél. Végül egy marék száraz tészta, jelen esetben kiskocka. Tulajdonképpen ez egy karfiolleves, de ha kevesebb vagy semennyi lenne benne a karfiol és több a karalábé, akkor lehetne karalábéleves is. 

És a csirkegulyás.

Bibliás elmélkedés: 

Tavaly döbbentem meg azon, hogy 65 éves lettem. Hogy történhetett? Nemrég még 50 voltam, és 35-nek néztem ki. Talán azért is volt furcsa, mert a legfiatalabb lányom tulajdonképpen az unokám lehetne. Sokat fiatalít.  Aztán kirepültek, most már csak Évi van velünk, és nehezen szokom, hogy messze vannak, és keveset adnak hírt magukról. Emlékszem, amikor a legidősebb lányom első nap volt az óvodában, egész nap azon görcsöltem, hogy mit csinálhat. Jól érzi vajon magát? Addig anyósom volt vele az utolsó évben, és ha hazamentem az iskolából, mindig beszámolt arról, hogy mi történt. Képben voltam, de akkor? Az óvónőktől nem lehetett elvárni, hogy percre pontosan kövessék a lány útját. Elég volt nekik az is, hogy "Minden rendben volt, anyuka. Aranyos kislány, szót fogad." Jó, de játszottak-e vele? Tetszett-e neki a mese? Ízlett-e neki az ebéd? Aludt rendesen ebéd után? Ezekre a kérdésekre csak töredékesen, vagy sehogy se kaptam választ. Néhány nap múlva pedig legnagyobb megdöbbenésemre nem akart hazajönni, olyan jókat játszott a gyerekekkel. Akkor meg az esett rosszul, ahelyett, hogy annak örültem volna, hogy egészségesen levált, minden rendben van, feltalálja magát.

65 éves lettem, és nemrég döbbentem rá, hogy a régi öregek, akiktől még tanácsot kértem erről-arról, már nincsenek köztünk. Soha nem fogok megtanulni rétest sütni, pedig még ezt jó lenne, de már nincs kitől. Hitbeli dolgokban is én számítok már "régi öregnek". Bevallom, jól is esik, ha felhívnak néha, és örömmel osztom meg a látásomat. Nem tanácsként, hanem inkább útmutatásként. Minden fiatalnak meg kell találni a saját útját. Meghallgatnak, de imádkozva kell jó döntéseket hozni, nem engem követni. Jézus személyesen vezet. Persze nagy dolgokban, mint a Tízparancsolat nem lehet másként dönteni, de egy lakásvásárlásban vagy, hogy stílusos legyek, konyhagép választásában több lehetőség is van. Lehet ezért is imádkozni. 

Sok dolgot csinálnék másként, de Isten a rossz döntéseinkből is tud jót kihozni, ez a reménységem.