Gyülekezeti napon

 

Pünkösd hétfőn Nagyrábéra látogattunk, ahol a férjem született. Tényleg ott, és nem a közeli városban, a kórházban, mint a mai gyerekek. Meg én is egyébként.

60 éve konfirmált. Ez a protestáns egyházakban egy olyan ünnep, amelyben a hittanos gyerekek számot adnak a tudásukról, és fogadalmat is tesznek, hogy hűségesek lesznek Istenhez és az egyházukhoz. A zsidóknál ez 13 éves korban van. Nálunk 12-13 évesen konfirmálnak. Én ugyan felnőtt megtérő vagyok, és 33 éves voltam, amikor én is ott álltam az Úr asztala előtt izgulva a többi gyerek között. 

A nagyrábéi templom gyönyörű műemlék. Szépen felújították, öröm csak bemenni is.

Nagyon szeretem a mennyezeten ezt a táblát:

A szöveg egy bibliai idézet: "Ez a hely Istennek háza, a mennyország kapuja." (1. Mózes 28. 10-15.)  Jákób ősatya mondta ezt, amikor álmában találkozott Isten angyalaival, akik fel-alá jártak egy lépcsőn, amelynek teteje az égig ért. Isten volt odafönt, és megígérte neki, hogy ezt a területet neki és az utódainak adja. Vele lesz, megőrzi és nem hagyja el. Csodálatos ígéret ez minden hívőnek is. 

A templomban 80 gyerek volt. Őket is köszöntötték, és gyereknapot is tartottak ugrálóvárral, játékokkal.

Nagyon szépen végigülték az istentiszteletet, látszik, hogy nem idegen nekik a közeg. Volt is miért csendben lenni és figyelni, mert nagyon tartalmas igehirdetést hallhattunk. Nekem az emelkedett ki, mint üzenet, hogy a Szent Lélek közösséget teremt. Ahol Ő megjelenik, egybegyűjti az övéit, hogy dicsérjék Istent és szeretettel szolgáljanak egymásnak. A jubiláló konfirmáltak és a gyerekek is emléklapot kaptak. Utána közös ebéden vettünk részt. Óriási bográcsban főtt a csülökpörkölt Benőcs Gábor szakács jóvoltából. Krumplival és vegyes vágott savanyúval ettük.

Utána finom süteményeket kóstolhattunk (volna). Férjem ugye cukros, neki nem szabad édeset enni, de megkérdezte tőlem, hogy az a fehér réteg abban a barna tetejű süteményben ugye sós? És már ette is. Persze mézes krémes volt, és tudta is, de remélem, hogy ez az egy szelet nem árt meg. 

Mennyivel jobb így együtt lenni, beszélgetni a régi dolgokról, mint egész nap ülni a monitor előtt! Talán kevesebb depressziós ember lenne, ha többen lennének ilyen építő közösségekben. 

A gyülekezeti terem falán.

Hazafelé gyönyörű mákföld mellett haladtunk el. Anyukám mindig ültetett, de már nagyon régen nem láttam. Hát nem gyönyörű?

További szép napokat  és sok áldást kívánok a nagyrábéi gyülekezetnek és a kedves olvasóknak is.