Kossuth-kifli Váncza módra

 

A Kossuth kiflit másként ismerjük, itt egy kép arról, amit ilyen néven nevezünk:

Itt a receptje is, de a mostanit az Váncza-féle szakácskönyvben találtam, és tavaly már ez volt az ünnepi sütemény, csak elfelejtettem hozni a receptjét. Az egyik kifli elölről látszik, a másik hátulról. Ilyen volt az ünnepi asztal a Jókai bablevessel.

Hozzávalók a Váncza-féle Kossuth kiflihez:

-tészta: 

35 dkg liszt

20 dkg vaj

1 csomag (Váncza) sütőpor

1 citrom leve

3 tojás sárgája

3 evőkanál porcukor

-töltelék:

3 tojás fehérje

25 dkg porcukor

20 dkg őrölt dió

-tetejére:

tojás

tört dió

Elkészítés: A lisztben elkeverjük a sütőport és a porcukrot, elmorzsoljuk benne a vajat, hozzáadjuk a sárgáját és a citromlevet. Jól összegyúrjuk. Fél ujjnyi vastagra nyújtjuk, háromszög alakú darabokra vágjuk, megkenjük a töltelékkel. A töltelékhez a fehérjéket a cukorral habosra keverjük, majd hozzáadjuk az őrölt diót, és kiflikké sodorjuk. Sütés előtt felvert tojással megkenjük, és durvára vágott dióval megszórjuk. 180 fokra előmelegített sütőben sütjük 15-20 percig.

Frissítés: Elfeledkeztem a fázisfotóktól. Most pótlom.

Kicsit rusztikus, de szerintem a kornak jobban megfelel, mint a felesleget termelő félhold alakú, bármilyen finom is. 

..............

Isten, áldd meg a magyart..., mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség! Ámen

Bibliás elmélkedés helyett álljon itt ismét ez a szép vers az ünnepre:

Túrmezei Erzsébet: Két hazám van

Két hazám van,

első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.
A második a közel,
az első: nem tudom,
közel vagy messze még.

A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes.
Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna,
a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana.
Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama,
mégis azt mondanám: nem érdemes.
Ugyan miér’,
Ha minden véget ér?

A lomb lehull, tavaszra jő a tél,
még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy nem érdemes,
és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart.
A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt.

A sír az egyik part,
és túl a másik part.
Itt véget ér,
itt akármeddig tart,
ott végtelen.

 Ez a hit jár velem.

Az Isten jár velem.
Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok,
s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem.

......................

És még egy gondolat: 

Minél magasabb igényeket támaszt számunkra a jelen és a jövő, annál nagyobb szüksége van az embernek a maga múltjára. (Han Fousastié)